William Shakespeare 1564. április 23. (?) (keresztelési dátum: 1564. április 26.) – 1616. április 23. (Juliánus-naptár) / 1616. május 3. (Gergely-naptár); angol drámaíró, költő, színész.

Az angol nyelvű drámaírás egyik legnagyobb alakja. Shakespeare világirodalmi öröksége és hatása a világ minden táján fellelhető. Angliában mint a nemzet dalnokát tisztelik („Bard of Avon”, vagy egyszerűen „The Bard” vagy „az avoni hattyú”). Műveit az élő nyelvek majd mindegyikére lefordították, és színműveit folyamatosan játsszák a világ színpadain. Shakespeare azon kevés drámaírók közé tartozik, akik mind a komédia, mind a tragédia műfajában számos maradandó művet alkottak.

William Shakespeare életére vonatkozóan a hiteles történeti források eléggé szórványosak. Születésének pontos dátuma ismeretlen. Mivel az újszülötteket pár nappal születésük után keresztelték (Shakespeare esetében 1564. április 26-án), felteszik, hogy 1564. április 23-án született, a Juliánus-féle naptárt véve figyelembe. 1616. április 23.-án bekövetkezett halálának dátuma megegyezik Anglia védőszentje, Szent György ünnepének dátumával; ennek eredményeképpen a megegyező dátumok erősen megnövelték Shakespeare mítoszát. Az író életideje alatt Angliában a Juliánus naptárt használták. A Gergely-naptár – melyet a katolikus országok 1582-ben vettek át – Shakespeare halálát május 3.-ára teszi.

Shakespeare a Stratford-upon-Avon nevű városkában (Stratford-upon-Avon, Warwickshire, Anglia) látott napvilágot, egy jómódú kereskedő, John Shakespeare és egy kisbirtokos leánya, Mary Arden gyermekeként. A családban ő volt a harmadik, és egyúttal a legidősebb, életben maradt fiú. Minden bizonnyal a helyi iskola tanulója volt, ahol a korabeli tananyag szerint erőteljesen szerepelt a latin nyelv és irodalom oktatása. Mivel az iskola dokumentumai nem maradtak fenn, így sem Shakespeare iskoláztatásának idejéről, sem annak eredményeiről nincsenek hiteles adataink.

1582. november 28-án, 18 éves korában feleségül vette a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathaway-t, aki ekkor már három hónapos terhes volt. A Shakespeare házasságát követő esztendőkről hasonlóképpen kevés dokumentummal rendelkezünk. 1583. május 26-án Stratfordban megkeresztelték elsőszülött lányát, Susannát, 1585 februárjában pedig az ikreket: fiát, Hamnet-et és Judithot. Hamnet 11 éves korában, egy ismeretlen betegség következtében meghalt; 1596. augusztus 11.-én temették el. Egyes források feltételezik, hogy fia halála befolyásolta Shakespeare-t a Hamlet (1601) megalkotásában.

Az ikrek születése utáni időszak látszólag eseménytelenül zajlott Shakespeare életében. Neve 1592-ben bukkan fel először a londoni színházi körökben. A kihagyás miatt az irodalomszakértők az 1585 és 1592 közötti időszakot „elveszett évek”-nek nevezik, és életrajzírói ennek az időszaknak tulajdonítják kétes szerzői eredetű munkáit is. Ezekben az években különböző legendák keringtek róla. Nicholas Rowe, első életrajzírója szerint Shakespeare Stratford-upon Avon-ból Londonba menekült, hogy elkerülje az ellene indított bűnvádi eljárást, melyben őzek orvvadászatával vádolták. Egy másik történet szerint Shakespeare Londonban a színházpatrónusok lovai ellátásával kezdte színházi karrierjét, és beszélték, hogy vidéki tanító is volt egy darabig – mind megannyi hallomásból származó mendemonda.

1585 és 1592 között Shakespeare Londonban megkezdte karrierjét mint színész, író, majd résztulajdonosa lett a „Lordkancellár Társulata” (The Lord Chamberlain's Men) nevű színtársulatnak, melyet 1603-tól „Királyi Társulat”-nak (The King's Men) neveztek el, az I. Erzsébet halálát követően trónra lépő I. Jakab adományának köszönhetően.

Mivel Shakespeare magánéletéről igen kevés adat maradt fenn, sok vonatkozásban a kutatók csak spekulációra tudnak támaszkodni, különösen ami Shakespeare szexualitását, általában a vallásról való nézeteit, és műveinek szerzői hitelességét illeti.

Irodalmi szakértők gyakran emlegetnek négy periódust Shakespeare írói pályájában. 1590-ig főleg római és olasz mintára írta komédiáit és történelmi darabjait, az akkoriban népszerű és tradicionális krónikázásnak megfelelően. A második periódus Rómeó és Júlia (Romeo and Juliet) tragédiájával kezdődött 1595-ben, és 1599-ben a Julius Caesar-ral fejeződött be. Ezekben az években írta meg legnagyobb komédiáit. Az ún. tragikus periódusban (1600-1608), Shakespeare főképpen tragédiákat írt, 1608 és 1613 között tragikomédiákat (abban az időben Angliában ezt a műfajt „romance”-nak nevezték).

Shakespeare első, számon tartott munkái: III. Richárd, és a háromrészes VI. Henrik, mindkettő a korai 1590-es évekből, a történelmi drámák korszakából. Shakespeare színdarabjainak megírási idejét nehéz megállapítani; szövegtanulmányok arra mutatnak, hogy a Titus Andronicus, a Tévedések vígátéka (The Comedy of Errors), A makrancos hölgy (The Taming of the Shrew) és A két veronai nemes (The Two Gentlemen of Verona) szintén Shakespeare korai munkái közé tartozik. Színdarabjai megírásában befolyásolták más, Erzsébet-korabeli drámaírók, különösen Thomas Kyd, Christopher Marlowe, és a római Seneca darabjai, azonkívül a középkori drámaírás tradíciói. A Tévedések vígjátéka klasszikus modell után készült. A makrancos hölgy forrása ismeretlen, bár lehetséges, hogy témája egy népmeséből származik. A két veronai nemes című darab, melyben két barát látszólag egyetért a nők megerőszakolásával, és A makrancos hölgy (ahol a hősnő szokatlanul és túlzottan szabadszellemű) néha gondot okoz a modern kritikusok és rendezők számára.

Shakespeare korai klasszikus és olasz komédiái – melyek a kettős cselekményre és időzített komikus hatásra alapultak – kedvező változásokon mentek át az 1590-es években. A Szentivánéji álom (A Midsummer's Night Dream) szellemes keveréke a romantikának, a tündérmesének, és a közönséges halandók mindennapi életében előforduló komikus megnyilvánulásoknak. A velencei kalmár Shylock-ja egy bosszúálló zsidó pénzkölcsönző portréja; bár a komédia korabeli nézeteket tükröz, ma már gyakran sértő hatást vált ki a modern hallgatóságban. Shakespeare komédiasorozatát a Sok hűhó semmiért (Much Ado about Nothing), az Ahogy tetszik (As You Like It), és a Vízkereszt, vagy amit akartok (Twelfth Night or What You Will) egészítik ki.

Legtöbb kritikus szerint Shakespeare művészetének csúcspontját tragédiáival érte el. Hamlet-et – első tragédiája hősét – többször emlegetik világszerte, mint bármely más Shakespeare-alakot, különösen híres monológja miatt: „Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés.” („To be, or not to be: that is the question.”) Míg a befelé forduló Hamlet fatális hibája a habozás, a darabot követő tragédiák hősei, mint Othello és Lear király, elkapkodott, rossz ítélőképességüknek lesznek áldozatai. Shakespeare tragédiáinak cselekményei gyakran forognak ilyen és ehhez hasonló végzetes hibák körül, melyek aztán felborítják a rendet, tönkreteszik a hőst, rendszerint azokkal együtt, akiket szeret. Az Othello-ban a cselszövő Jago addig tüzeli Othello féltékenységét, míg az megöli ártatlan és szerető feleségét. Lear király elkövet egy tragikus tévedést azzal, hogy feladja hatalmát, és ezzel elindítja a lavinát, ami lánya meggyilkolásához, és Gloucester grófja kínzásához és megvakításához vezet. Frank Kermode kritikus szerint, „A darab sem a jó szereplők, sem a hallgatóság számára nem nyújt enyhülést, ami a kegyetlenségeket illeti.” („The play offers neither its good characters nor its audience any relief from its cruelty”). A Macbeth (Macbeth) című drámában, Shakespeare legrövidebb és legtömörebb darabjában, Macbethet és feleségét, Lady Macbethet féktelen ambíciója a királyi trón birtoklásáért királyuk meggyilkolásához vezeti, majd bűntudatuk mindkettőjüket tönkreteszi. Ehhez a darabhoz Shakespeare természetfeletti erőket is fűz a három baljóslatú boszorkány személyében. Utolsó nagy tragédiái, Antonius és Kleopátra (Anthony and Cleopatra) és a Coriolanus, Shakespeare legjobb költészetét tartalmazzák; az amerikai származású angol költő és kritikus, T. S. Eliot szerint ez a kettő Shakespeare legsikeresebb tragédiája.

Utolsó írói periódusában Shakespeare visszatért a tragikomédiához és befejezett három színművet: a Cymbeline-t, a Téli regét (The Winter's Tale) és A vihar-t (The Tempest). A Pericles (Pericles, Prince of Tyre) közreműködéssel készült. Bár ezeknek a daraboknak a tónusa komolyabb, mint a korábbi komédiáké, a tragédiáknál könnyedebbek, és a tragikus hibák megbocsátásával végződnek. Néhány kommentátor ezt a változást Shakespeare életfilozófiájának elmélyedésében látja, bár az is meglehet, hogy pusztán az akkori színházi divat diktálta így. Shakespeare még megírt további két színdarabot: a „VIII. Henrik”-et és „A két nemes rokon”-t (The Two Noble Kinsmen), valószínűleg John Fletcher közreműködésével.

1623-ban John Heminges és Henry Condell (Shakespeare két barátja a „King's Men” színház idejéből) kiadta Shakespeare színdarabgyűjteményét – az úgynevezett "Első folio"-t – végre normális nyomtatásban. A "Foliok"-kal szemben az olcsó kiadású "quarto"-k elég sok szöveghibát tartalmaztak a színészek általi változtatások és a gyakori másolások következtében.

Shakespeare drámáit általában a következő módon csoportosítják: tragédiák, komédiák, királydrámák, színművek. (Ettől eltérő besorolások is léteznek, így például az angol nyelvű szakirodalom megkülönbözteti a „problémadrámákat" (mint például a Hamletet), és a kései komédiákat, vagyis a Shakespeare idejében „romance"-nak nevezett tragikomédiát.

Shakespeare első munkáit a kor konvencionális stílusában írta. Nyelvezete nem mindig felelt meg a szereplők természetének; a színészek inkább kijelentették, semmint eljátszották mondanivalójukat. A kritikusok szerint például a nagylélegzetű beszédek a Titus Andronicus-ban inkább visszatartják, mint előmozdítják a cselekményt, és A két veronai nemes szövegét mesterkéltnek nevezik.

Nemsokára azonban Shakespeare a tradicionális stílust saját szabadabb kifejezésmódjával oldotta fel. Karrierje folyamán mindvégig keverte ezt a két stílust, ami különösen érzékelhető a III. Richárd és a Rómeó és Júlia című darabjaiban.

Az 1590-es években, a Rómeó és Júlia, II. Richárd, és a Szentivánéji álom megírása idején Shakespeare már egy sokkal természetesebb költői nyelven írt. Szóképeit és hasonlatait a dráma szükségleteinek megfelelően kezdte használni, és ügyelt arra, hogy verselése megőrizze folyékony jellegét, különösen az erős érzelmeket kifejező monológokban, mint amilyen például Hamleté. Pályája utolsó szakaszában Shakespeare többféle technikát dolgozott ki. Ilyenek voltak váratlan szünetei egy monológ esetében, váltakozó hosszúságú mondatszerkesztései, bizonyos szavak hirtelen kihagyása, vagy egy szintén váratlan témacsere egy párbeszédben. Bár sokszor a hallgatóknak kellett gondolatban kiegészíteniük a szereplők mondanivalóját, ezzel a technikával Shakespeare elérte, hogy alakjai spontán, élethű módon beszéljenek. Költői zsenialitása párosult a színház gyakorlati szükségleteivel: a történeteket úgy formálta meg, hogy azokat a hallgatóság minden oldalukról lássa és meg is értse. Hozzáértése erősödésével hősei is gazdagabbak lettek, cselekedeteik indítóokai mélyebb dimenziókat értek el.