Az angol nyelv az indoeurópai nyelvcsalád egy nyelve, ezen belül a germán nyelvek közé tartozik, ám fejlődése során (a francia nyelven keresztül) jelentős újlatin hatások is érték.

Az angol nyelv Nagy-Britanniában alakult ki. A sziget őslakosait, a keltákat az 5–7. század során betelepülő germán törzsek (angolok, szászok, jütök) kiszorították a sziget középső részéről, a mai Anglia területéről, amely róluk kapta a nevét. A kelták a sziget peremi részeire (Skócia, Wales), illetve az Ír-szigetre szorultak vissza, később azonban ezek a területek is angol uralom alá kerültek, emiatt a kelta nyelvek mára csaknem kihaltak a szigeteken.

Az angol nyelv kialakulása három szakaszra osztható. Eszerint megkülönböztethető óangol (kb. 450–1100), középangol (kb. 1100–1500) és modern angol (kb. 1500-napjainkig) nyelv. Utóbbin belül beszélnek még korai modern angol nyelvről (kb. 1500–1650).

Az óangol (angolszász) nyelv

A középkor hajnalán a szigetre betelepülő germán törzsek lényegében mind ugyanazt az (angolszásznak nevezett) nyelvet beszélték. E nyelvben az első jelentős változást a vikingek 7–10. századi bertörése és megtelepedése váltotta ki, aminek révén a mai Anglia jelentős része dán uralom alá került. Az akkori dán nyelv az akkori angoltól szinte csak a szavak végződéseiben tért el. Ezért kezdték az angolok elhagyni a szavak végén levő ragokat, mivel így a dánok is megértették, amit mondtak. Eredetileg ugyanis az angol a legtöbb más nyelvhez hasonlóan ragozó nyelv volt.

A középangol nyelv

1066-ban Anglia – Hódító Vilmos inváziója révén – normann uralom alá került. A normannok Skandináviából származtak, de a mai Franciaország északi részén, Normandiában hozták létre államukat. Itteni letelepedésük után átvették a francia nyelvet, amit Angliában is megtartottak, így a nemesség nyelve körülbelül 300 éven keresztül a francia volt, ami mély nyomokat hagyott az angol nyelven. A közemberek azonban továbbra is angolul beszéltek. Ez az oka például annak, hogy a húsokat nyersen máshogy hívják az angolban, mint sütve: az állatokat az angolul beszélő angolok nevelték, és természetesen saját nyelvükön nevezték meg azokat. A normann urak asztalára azonban már sütve kerültek, akkor már francia névvel.

Az 1348-as nagy pestisjárvány a lakosság harmadát elpusztította, főleg a városokban, ahol a (vezető réteghez tartozó) franciák éltek. Így hamarosan nem maradt elég francia, hogy az állami hivatalokat betöltse, ezért kénytelenek voltak angolul beszélő embereket felvenni. Az 1500-as évek közepére a francia nyelvet már egyáltalán nem használták Angliában. Hatása azonban tartósan és nagy mértékben átalakította az eredeti angol nyelvet, amelybe rengeteg latin eredetű szó épült be. Így alakult ki az helyzet, hogy a mai angolban kevesebb az óangol, mint a latin eredetű szó.^[1][2]

A korai modern angol nyelv

A korai modern angol nyelv már nagy mértékben hasonlított a ma használt angol nyelvre és a korábbi változatokkal ellentétben a mai angol beszélői számára is könnyen érthető. Kezdetét a nagy magánhangzócsúszáshoz kötik, mely a XV. századra tehető és melynek köszönhetően nagy mértékben megváltozott a nyelv kiejtése. A korai modern angol időszakához köthető többek között Shakespeare munkássága és az első angol Biblia-fordítás, a King James Bible. Ebben az időben zajlott a helyesírás egységesítése is, ennek ellenére a középangol kiejtés hatása igen érezhető.

A modern angol nyelv

A modern angol az 1600-as évek közepe óta használt angol nyelv, amely természetesen azóta is folyamatosan változik. Például a korai modernben még volt külön magázó forma az angolban, ma már ezt nem használják. Észrevétel: Az angol nyelvben létezik a "thou" [egyes szám második személy] személynévmás. Ez ma már régies vagy irodalmi. Szerepét átvette a többes szám második személy "you" névmás. Tehát nem a magázás szűnt meg a nyelvben, hanem a tegezés. [lásd "The Concise Oxford Dictionary]

Az angol mint kreol?

Egy vitatott elmélet szerint az angol kreol nyelv, illetve legalábbis elődje, a középangol annak tekinthető. Az elmélete