A rózsák háborúja 1485-ben, a bosworth-i csatamezőn ért véget, ahol a korábban viszonylag ismeretlen, a Lancester-házzal rokonságban álló Tudor Henrik (a későbbi VII. Henrik) legyőzte York III. Richárdot, aki a csatában elesett. Bár visszatekintve elmondható, hogy ez a győzelem végleg bebiztosította az utódlást a Lancester-párt számára, Henrik nem lehetett ebben biztos, hisz uralkodása során a York-ház még két alkalommal tett kísérletet a trón visszaszerzésére. Egy jelentősebb (cornwalli) lázadástól eltekintve uralkodását béke jellemezte.

VIII. Henriknek a római katolikus egyházzal való szakítása hátterében alapvetően nem hitelvi, hanem az örökösödéssel kapcsolatos problémák álltak. Henrik ugyanis egyáltalán nem mutatott érdeklődést a protestantizmus iránt, annál inkább kívánta viszont Aragóniai Katalintól való válása kimondását. Miután VII. Kelemen pápa ezt megtagadta, és Henrik kikiáltotta magát az anglikán egyház fejévé, az egyházszakadás folytán Róma és London viszonya a végletekig elmérgesedett. Ezt hatalmas felfordulás követte mind a politikában, mind az egyházban: Henrik elkobozta a szerzetesrendek vagyonát és az egyéb egyházi vagyon jelentős részét, majd a királyi bevételek növelésére eladta azt a gentrynek, erősen érdekeltté téve azt az angol reformációban. (Az egyházi reformok nevezetes áldozata volt Morus Tamás.)

VIII. Henriknek három gyermeke volt, akik rövidebb-hosszabb időre mindhárman elfoglalhatták a trónt. Elsőként VI. Eduárd, aki mindössze tíz éves volt, amikor 1547-ben megkoronázták. Nagybátyja, Edward Seymour, figyelmen kívül hagyva VIII. Henrik végakaratát, lényegében magához ragadta a hatalmat, és felvette a „Protector” címet. Bár megítélése ma is vitatott, tény, hogy kormányzása 1549-re válságba torkollott: több déli megyében (Kent, Cornwall, Devon) lázadás tört ki, miközben francia-skót invázió is fenyegetett. Végül John Dudley, a Seymour autokratikus módszereit megelégelt Régenstanács támogatásával, eltávolította a „Protectort”, és a maga kezében összpontosította a hatalmat. Seymourral ellentétben azonban Dudley jóval inkább figyelembe vette a környezetében levők tanácsait, így elfogadottsága is lényegesen magasabb volt.

1553-ban, míg VI. Eduárd tuberkulózistól szenvedve halálos ágyán feküdt, Dudley azt tervezte, hogy Jane Grey-t, VIII. Henrik fiatalabbik lányát juttatja a trónra, és összeházasítja fiával, így őrizve meg befolyását. Az örökösödési rangsorban Jane előtt álló Mária azonban – a London utcáin felvonult tömeg támogatásával – megszerezte a hatalmat. A bigott katolikus Mária, V. Károly német-római császár befolyása alatt állva, megkísérelte helyreállítani az országban a katolicizmust. Emiatt 274 protestánst égettek meg máglyán, és Mária rendkívül népszerűtlenné vált mind a lakosság körében, mind az udvarban, ahol férje, II. Fülöp spanyol király embereinek befolyása súlyos érdeksérelmeket okoztott. Népszerűtlensége idővel egyre tovább fokozódott, például miután elvesztette Calais-t, az utolsó angol birtokot a kontinensen. Mindazonáltal sikerült levernie az ifjabbik Sir Thomas Wyatt vezette lázadást.

I. Erzsébetnek 1558-as hatalomra jutása után sikerült valamelyest helyreállítani a rendet az Eduárd és Mária alatt káoszba süllyedt országban. Az országot VIII. Henrik óta megosztó vallási kérdéseket is sikerült megnyugtatóan rendezni. Erzsébet sikerei jórészt a protestánsok és katolikusok közötti ügyes egyensúlyozásnak voltak köszönhetők, bár uralkodása vége felé, a Spanyolország elleni háború alatt a katolikusokkal szemben keményebb politikát folytatott. Például azokat a katolikusokat, akik nem látogatták az általa irányított protestáns anglikán államegyház istentiszteleteit, először csupán pénzbírságra (20 font/hét), később viszont a „viszaesőket” börtön-, sőt halálbüntetésre is ítélhették.

A rabszolga-kereskedelem, amely nagyban segítette Angliát a nagyhatalmi státus elérésében, Erzsébet nevéhez fűződik: 1562-ben ő engedélyezte azt John Hawkins számára. Az afrikai rabszolgák importja olyan méreteket öltött, hogy 1596-ban már maga a királynő panaszkodott arra, hogy "annyi szerecsent hoztak az utóbbi időben az országba, hogy az már túl sok", 1601-ben pedig rendelettel kísérelte meg kiűzni őket Angliából – sikertelenül.

Erzsébet kormányzása viszonylagos stabilitást teremtett az országban, és sikerrel növelte a királyi hatalmat a régi nemesség rovására. Az angol történelem egyik legdicsőbb haditette is az ő uralkodása alatt történt: 1588-ban Sir Francis Drake vezetésével az angol flotta legyőzte a Spanyol Armadát. Az ezt követő háború azonban sólyos terhet jelentett Anglia számára, és csak Erzsébet halála után ért véget. Uralkodása során a kormányzat szerepe megerősödött, és komoly lépések történtek az egész országban egységes jogrend és közigazgatás megteremtése felé.

Összességében elmondható, hogy a Tudor-kor meghatározó fejezete az angol történelemnek, különösen ami a későbbi időszakra gyakorolt hatásait illeti. Ezek közül a legfontosabb az uralkodó és a Parlament közötti hatalommegosztás kérdésének rendezetlensége volt, ami végül elvezetett az angol polgárháborúhoz. Sok történész szerint Thomas Cromwell, VIII. Henrik főminisztere egyfajta "Tudor forradalmat" indított el a kormányzatban, és kancellársága alatt jelentősen megnőtt a Parlament szerepe. Mások szerint a "forradalom" egészen Erzsébet uralkodásának végéig tartott, hisz ez volt az az időszak, ami alatt lezajlott a reformok konszolidációja. A Királyi Titkos Tanács, amely Erzsébet alatt rendkívül hatékonyan működött, a királynő halálával háttérbe szorult.